Búcsúlevél egy valaha volt férjnek

“Most érett meg bennem valami nagyon szép, amit meg kell veled osztanom. Tudod, és láttad, és sejtetted, érezted, mik történtek bennem, amióta elmentél, kaptál is belőlük rendesen, ezért nem ismétlem ezeket meg, mert már nem számítanak.

Békés vagyok, nyugodt, és végre megint önmagam, mely után oly sokáig ástam, kutattam veszettül, és annyi minden esik le, hogy ha lenne egy esernyőm, már rég kilukadt volna

Igazság szerint, én úgy érzem, újra visszataláltam hozzád, és mindig is bíztam benne, hogy ez  megtörténik, persze az más kérdés, hogy agyban egészen más formát eszeltem ki erre. Hogy majd mi férfi-nőként is megint együtt, mindjárt, nem sokára – nagyon ragaszkodtam ehhez a képhez, holott valahol azt is éreztem, hogy ez már nem válhatna valóra.

Ahogy tisztulnak és kerülnek helyére bennem a dolgok, úgy ébred bennem fel az igény, hogy leírjam neked, mit adtál nekem 3 év házasságunk alatt. Az van, hogy megtanítottál feltétel nélkül szeretni. Igen, ez így van! Elvárások nélkül és teljes szabadsággal, nem egy formába, esetünkben férfi-női kapcsolatba préselve. Hiszen már nem várom el magamtól, se tőled, hogy a szeretet csakis a házasság formájában létezzen. A szeretetem ezen feltétele is megszünt. Melletted végül el tudtam dobni ezeket a tévképzeteimet, hogy újra közel kerüljek ahhoz, ami egybekötött minket, miközben az útunk már nem keresztezi egymásét. Soha nem éreztem és tapasztaltam ilyen elengedő szeretetet valaki iránt, és ilyen tisztát sem, hogy még azt is tudjam most már, együtt nekünk miért nem lenne jó igazán ebben az életben. Soha nem tudtam senkinek sem, aki összetörte a szívemet, azt kívánni, mint most neked, hogy légy rettentő boldog, teljesedj ki, és tapasztalj meg mindent ebben az életben, amire igazán-igazán vágysz, tökmindegy ki mit gondol, hogyan értékeli utadat. És teljes szívemből ezt kívánom neked, hogy bontsd ki magadban azt a csodát, ami lehozott erre a földre akárhogyan, akárkikkel és akárhol! Azért is írom le most, mi van bennem, hogy lásd, teljesen szabad vagy, és nem tartozol nekem semmivel, és nem kell dübörgő mellkas, lelkiismeret-furdalás, önmarcang. Soha nem fogsz elveszíteni, és én sem téged, de nem is kell többé meghatároznunk, mik voltunk, lehettünk volna egymásnak.

Eszembe jutott a Sirály című dal, amit akkor hallgattál, amikor hazajöttem hozzád, és én küldtem neked egy sirályos képet ebben a gyönyörűséges szinkronicitásban. És tudod, valahogy abban benne volt már előre a sorsunk is egymással. A kezdeti Egység után “kelljen más is, váljál el, lesz majd az ágyadban hely”. Jöjjenek mások, más tapasztalatok, mégis soha nem felejtem el azt a csodás egységet, ami minket egybefűzött valami megmagyarázhatatlan módon, és ami mindig is a mi titkunk és talán egyetlen igaz élményünk marad egymásról. És amely mindkettőnket szembe nézetett ügyes-bajos dolgaival aztán. Ami elindított egy újabb úton, a hámozás, elengedés újtán. És amely csoda egység most lehetővé teszi, hogy ne csak ahhoz szeresselek annyira, hogy veled legyek, hanem hogy el is váljak tőled. Ha megkérdeznék tőlem, mi az oka, hogy elválok tőled, azt mondanám, nincs ilyen opció, de írják föl: azért mert szeretek. Téged, és önmagamat is ahhoz, hogy tudjam, nem jó együtt, nem jó egymással.

Fura egy házasság volt a miénk. De a maga módján csodás. Önmagunk felé vezető. És rájöttem már, hogy mennyire boldog voltam melletted. Csakhogy nem veled! Tudom, ez elég keserűn hangzik, és tán az is, de igen, roppant mód hiányzott benne azon részem, mely most csodálatos kibontásra várakozik. Persze hogy elvártam tőled, segíts már benne, hisz az elején olyan jól ment, annyira NŐ tudtam lenni melletted, most mi akadt el? Az akadt el, hogy nem erre rendeltetett ez a házasság, hanem Önmagunk felismerésére, mely túl van férfin és nőn is. Legalábbis nekem erre rendeltetett, most már belátom, akármennyire is nem akartam. Mert annyira széthasító volt, hogy ugyan hova veszett el az az önfeledt játékosságunk, cinkosságunk, emlékszel? Annyit kerestem, és reméltem, újra felveszed majd a labdát, hogy játszunk, de ehelyett inkább súlyos dolgokat, inkább egy medicin labdát görgettünk egymás mellett. Valamiért nem akartál játszani. Játszani mindent, mi élet. De a miérteken már nem gondolkozom, különben  sosem kelek át oda, ahova menni szeretnék, még ha még nem is tudhatom, mi az pontosan. Csak azt érzem róla, hogy  a vágyaim, a kiteljesedésem most az a hely, ahová tartok, és iszonyat boldog leszek! És ez számomra most, hogy minden annyira lebeg, s semmit nem tudhatok bizonyosan, olyan nagyon izgalmas, olyan izgalmas. Mert közben azt is tudom, hogy Te vagy!, és létezel, és hogy bármikor megölelhetlek jól, ha szeretnélek. Belebújni abba a fantasztikus ölelésedbe, melyet annyira, annyira szeretek!

A mi égben kötetett szerelmünket valahogy nem találtuk meg itt a földön. Nem tudtuk eljátszani, másfélét akartunk játszani… De ez pont jó így.

Tudod, eszeveszettül jó és tiszta emberré váltam melletted, akinek nincsenek félelmei, mert a legnagyobbal szembenéztem: hogy nem tudom megakadályozni, hogy ne bomoljon szét ez a házasság, nem tudom kijavítani, ami nem az én hibám, ezáltal elvesztem a szeretetet. De most, hogy látom, a szeretet elvesztése puszta illúzió, hiszen most is velem van, még ha egyedül is vagyok, már nem félek. Ez akkora ajándék, amit adtál, hogy nincsenek rá szavak. Jó, persze, tudom, hogy én is kellettem hozzá. Köszönöm, hogy hagytál, és ennyire szeretsz engem, hogy elmentél, hogy végre megvalósuljak! Még akkor is köszönöm, ha ez nem volt tudatos és fájdalmat okoztál a hogyannal.

Lényegében ennyi, amit mondani akartam.

Ja, igen, még annyi. Minden igaz volt, amit mondtál az elején. Igaz volt, mert hittél benne akkor. És tudom, tudom nagyon jól, hogy nagyon szeretted volna, ha mi tudunk működni ebben az egészben, és tudom, hogy amit tudtál, azt megtetted érte. Még akkor is, ha ez nem volt elég. Minden igazi és valós, és semmi sem vált hazugsággá! Ettől is szabad vagy

Jó utat,

E.”

A címlap fotót innen loptam