Nem, nem a Zika-vírus valamiféle különös mutációjáról akarok nektek beszámolni, nem is egy gyíkembert túllicitáló “ezo” fajt találtam föl. Azokról szólnék, akik pont olyanok, mint a szúnyogok: csak egy picit csípnek, nem tesznek lényegi kárt, épp annyira idegesítőek, hogy a végén a falra mászol tőlük, és legszívesebben lecsapnád őket. De mielőtt utóbbi megtörténne, érdemes megnézni, van-e oka, hogy ennyire rajzanak körülötted.
Az utóbbi időben nálam szúnyogember-szezon van (vagy már inkább invázió), és nem tudok tovább füldugót, meg citromot használni ellenük, muszáj belenéznem, miért is hemzsegnek ennyien körülöttem. Ma például kapok egy levelet a főbérlőmtől, hogy a mellettem lakó bácsi bemószerolt a közös képviselőnél, mert kint tárolom az ajtóM előtt a bringát, illetve a kinti asztalkám a falához ér. A közösképviselő pedig annyira komolyan veszi az ávós bácsi panaszát, hogy utasító hangnemben “haladéktalanul” követeli a tarthatatlan állapot megoldását – más kérdés, mindenki kint tárolja, mivel nincs bringatároló, amelynek biztosítása ugye pont a közösképviselet dolga volna. Tudom, hogy ez vicces, csak sajnos ő már sokadik szúnyogember a sorban, aki az idegeimen röpköd. A bácsi cselekedetét persze értem: egy roppant negatív, valószínűleg kényszerbeteg alak, aki 10 percekre jár fel magához “pakolgatni”, aztán morogva távozik. Szólt már, hogy zavarom a falát (bár amilyen abszurd ez a helyzet, nem lepődnék meg, ha a fal szólna, hogy zavarom, mint Aliz csodaországában), én viszont nem vettem túl komolyan, és hagytam az egészet. Nos, úgy túnik, ettől csak még bőszebb lett.
Ahogy mondtam, ő a sokadik szúnyog a sorban: lézeng egy-kettő a munkahelyen is, akik szintén szeretnek mószerolgatni hasonlóan fontos dolgok miatt. Már annyiszor történik ez meg, hogy komolyan kezdtem elbizonytalanodni a szakmaiságomban és értékítéletemben, de ehelyett inkább azt kérdeztem meg magamtól: “miért van erre szükségem”.
Miután a napokban több ilyen apró-cseprő dolgokból kirobbanó konfliktusom akadt (mivel tényleg nem tudok figyelni arra, ami nekem nem fontos), egyszercsak betelt a pohár a szúnyogok miatt. Lecsapolva álltam, és éreztem a gyomrom és mellkasom táján kavargó dühöt és fájdalmat, majd a vele együtt megjelenő mondatot: “nem lehetek elég jó nekik, nem vagyok helyénvaló ember nekik.” Ami azt illeti, igazán megdöbbentem ettől, hiszen megvallom őszintén, azt hittem, nem számít a véleményük, abban pedig pláne biztos voltam, hogy számomra totálisan érdektelen dolgokkal piszkálnak. Nem számít, mert – ki kell mondanom – nem nézek fel rájuk, semmi olyant nem képviselnek a kapcsolatunkban, ami számomra értékadó volna. Az érzés viszont nem hazudott, hanem ösztönös volt: mindegy, mit hiszek, hogy hiszek tudatosan, a mélyebb tudati rétegek szintjén egészen mást akarok: az elismerésüket. Hogy azt mondják, “te egy rendes, helyénvaló ember vagy, megfelelsz az elvárásainknak”. Vagyis odalent, a tudatalatti bugyraiban él valaki, aki csupa szerencsétlen, önmagától totálisan távol levő ávós bácsik és nénik sekélyes gondolatvilágának és elvárásának akar kedvezni, csakhogy jónak érezze magát, hogy leszálljanak róla, békén hagyják. Hogy ne bántsák!
Őszintén szólva nem tudom, mikor ütődött be nálam ez az eddig rejtve maradt kényszer, de mindegy is. Mert ahogy felfedeztem magamban ezt a valakit, úgy kezd az is világossá válni, miért jó ávós bácsinak és néninek, piszlicsáré dolgokon csámcsogó, zavaró szúnyognak lenni: a szúnyogok nem akarnak találkozni magukban azzal, aki elégtelennek érzi magát, ezért jó kislányok és kisfiúk akarnak lenni. A jó kislányok és kisfiúk pedig árulkodnak a felnőtteknek, mert úgy tanulták, ezt így kell csinálni, ezáltal pedig újra biztonságban lehetnek önmaguk eltolt részétől, ráadásul még a buksijukat is megsimogatják a “nagyok”.
Én szerencsére nem voltam soha árulkodós, de ettől még ugyanúgy meg akartam etetni magamban ezt az elvárásoknak megfelelni vágyó jó kislányt. Most viszont eljött az idő, hogy inkább leírjam: nem vagyok helyénvaló ember sok mindenkinek.
Mindig lesz egy kis asztalom, ami zavarni fogja mások jól felépített betonfalát!![:)]()
Valaki majd észreveszi, mennyi minden jóval megvan rakva, más pedig csak azt látja, ettől veszélybe került valamije, amit meg kell védenie, még akkor is, ha ez a valami nem más, mint egy penészes fal…
Egyébként pedig tanulságos és tréfás dolog megfordítani a jókislány állítását: “elég jó vagyok”, “helyénvaló vagyok”. Mert ezt épp az a kisszerű ürügy bizonyítja a legjobban, amivel támadják. Így nézve, egészen felemelő dolog számunkra jelentéktelen dolgokban kritikát kapni. Ezt tényleg tudni, és ezáltal a számunkra tényleg fontos és értékes dolgok felé fordulni, a legjobb szúnyogriasztó![:)]()
Fotó forrása: pinterest
Az utóbbi időben nálam szúnyogember-szezon van (vagy már inkább invázió), és nem tudok tovább füldugót, meg citromot használni ellenük, muszáj belenéznem, miért is hemzsegnek ennyien körülöttem. Ma például kapok egy levelet a főbérlőmtől, hogy a mellettem lakó bácsi bemószerolt a közös képviselőnél, mert kint tárolom az ajtóM előtt a bringát, illetve a kinti asztalkám a falához ér. A közösképviselő pedig annyira komolyan veszi az ávós bácsi panaszát, hogy utasító hangnemben “haladéktalanul” követeli a tarthatatlan állapot megoldását – más kérdés, mindenki kint tárolja, mivel nincs bringatároló, amelynek biztosítása ugye pont a közösképviselet dolga volna. Tudom, hogy ez vicces, csak sajnos ő már sokadik szúnyogember a sorban, aki az idegeimen röpköd. A bácsi cselekedetét persze értem: egy roppant negatív, valószínűleg kényszerbeteg alak, aki 10 percekre jár fel magához “pakolgatni”, aztán morogva távozik. Szólt már, hogy zavarom a falát (bár amilyen abszurd ez a helyzet, nem lepődnék meg, ha a fal szólna, hogy zavarom, mint Aliz csodaországában), én viszont nem vettem túl komolyan, és hagytam az egészet. Nos, úgy túnik, ettől csak még bőszebb lett.
Ahogy mondtam, ő a sokadik szúnyog a sorban: lézeng egy-kettő a munkahelyen is, akik szintén szeretnek mószerolgatni hasonlóan fontos dolgok miatt. Már annyiszor történik ez meg, hogy komolyan kezdtem elbizonytalanodni a szakmaiságomban és értékítéletemben, de ehelyett inkább azt kérdeztem meg magamtól: “miért van erre szükségem”.
Miután a napokban több ilyen apró-cseprő dolgokból kirobbanó konfliktusom akadt (mivel tényleg nem tudok figyelni arra, ami nekem nem fontos), egyszercsak betelt a pohár a szúnyogok miatt. Lecsapolva álltam, és éreztem a gyomrom és mellkasom táján kavargó dühöt és fájdalmat, majd a vele együtt megjelenő mondatot: “nem lehetek elég jó nekik, nem vagyok helyénvaló ember nekik.” Ami azt illeti, igazán megdöbbentem ettől, hiszen megvallom őszintén, azt hittem, nem számít a véleményük, abban pedig pláne biztos voltam, hogy számomra totálisan érdektelen dolgokkal piszkálnak. Nem számít, mert – ki kell mondanom – nem nézek fel rájuk, semmi olyant nem képviselnek a kapcsolatunkban, ami számomra értékadó volna. Az érzés viszont nem hazudott, hanem ösztönös volt: mindegy, mit hiszek, hogy hiszek tudatosan, a mélyebb tudati rétegek szintjén egészen mást akarok: az elismerésüket. Hogy azt mondják, “te egy rendes, helyénvaló ember vagy, megfelelsz az elvárásainknak”. Vagyis odalent, a tudatalatti bugyraiban él valaki, aki csupa szerencsétlen, önmagától totálisan távol levő ávós bácsik és nénik sekélyes gondolatvilágának és elvárásának akar kedvezni, csakhogy jónak érezze magát, hogy leszálljanak róla, békén hagyják. Hogy ne bántsák!
Őszintén szólva nem tudom, mikor ütődött be nálam ez az eddig rejtve maradt kényszer, de mindegy is. Mert ahogy felfedeztem magamban ezt a valakit, úgy kezd az is világossá válni, miért jó ávós bácsinak és néninek, piszlicsáré dolgokon csámcsogó, zavaró szúnyognak lenni: a szúnyogok nem akarnak találkozni magukban azzal, aki elégtelennek érzi magát, ezért jó kislányok és kisfiúk akarnak lenni. A jó kislányok és kisfiúk pedig árulkodnak a felnőtteknek, mert úgy tanulták, ezt így kell csinálni, ezáltal pedig újra biztonságban lehetnek önmaguk eltolt részétől, ráadásul még a buksijukat is megsimogatják a “nagyok”.
Én szerencsére nem voltam soha árulkodós, de ettől még ugyanúgy meg akartam etetni magamban ezt az elvárásoknak megfelelni vágyó jó kislányt. Most viszont eljött az idő, hogy inkább leírjam: nem vagyok helyénvaló ember sok mindenkinek.
Mindig lesz egy kis asztalom, ami zavarni fogja mások jól felépített betonfalát!
Valaki majd észreveszi, mennyi minden jóval megvan rakva, más pedig csak azt látja, ettől veszélybe került valamije, amit meg kell védenie, még akkor is, ha ez a valami nem más, mint egy penészes fal…
Egyébként pedig tanulságos és tréfás dolog megfordítani a jókislány állítását: “elég jó vagyok”, “helyénvaló vagyok”. Mert ezt épp az a kisszerű ürügy bizonyítja a legjobban, amivel támadják. Így nézve, egészen felemelő dolog számunkra jelentéktelen dolgokban kritikát kapni. Ezt tényleg tudni, és ezáltal a számunkra tényleg fontos és értékes dolgok felé fordulni, a legjobb szúnyogriasztó
Fotó forrása: pinterest