A deviancia szó jelentése: útról való letérés, vagyis olyan magatartás, mely különbözik attól a normától, amelyet egy közösség elfogadottnak tart. Épp ezért szokás véteknek, bűnnek bélyegezni azt, ha másképp éljük meg magunkat, mint ahogyan azt a többség teszi. Az én értelmezésemben azonban a deviancia, ha azzal nem ártunk senki másnak, épp az utunkra való rátéréssel egyenlő. Hogy miért? Mert merjük vállalni azt, ahogyan mi szeretünk élni…
A Pride kapcsán jutott ez eszembe, amikor a róla szóló cikkek hozzászólásait görgettem le, és a fröcskölődők kommentjeit olvasva azt kellett magamban megállapítanom, hogy nincs is egészségtelenebb dolog, mint nem vállalni magunkban azt, ami „deviáns”, vagyis nem azt élni, amit és ahogy szeretnénk. S bár nem állítanám azt, hogy a homofób azért az, mert látens homokos, az biztos, hogy van valami benne, amit az ilyesfajta megmozdulások eléggé felpiszkálnak a mélyből. A saját devianciája, ami nem feltétlen szexuális tartalmú, hanem egy olyan dolog, amit nem mer megélni magából, mert amikor megpróbálta, iszonyat megszégyenítést kapott. Ezt teszi hát most ő, visszaordítja a másikra a saját szégyenét; durva formában: „köcsög fartúrók”, „mocskos kis buzik”; pedáns, tanító nénis módon:”nekem semmi bajom velük, csak a négy fal között csinálják”, esetleg az utódjairól gondoskodó, féltő szülőként: „kárt tesznek a gyerekemben, ha meglátja őket farba toszni az utcán”.
![screen-shot-2012-05-12-at-12-59-18-am]()
De hadd meséljek egy picit a saját „devianciámról”, vagyis azokról a részekről, melyeket megtanultam magamban szégyellni, holott számomra – minden külső tanítástól, elvárástól függetlenül – annak felvállalása (lett volna) a legtermészetesebb dolog a világon. Nem nagy dolgokról lesz szó, pusztán szeretném megvilágítani ennek a lényegét. Egy történet jutott eszembe még a középiskolából, amikor az osztálytársaimmal együtt az egész suli előtt adtuk elő a Holdfény című musical számot. Mivel elég „deviáns” voltam már akkor is, nekem speciel egyáltalán nem tetszett ez a dal, de hát a többség akaratára nyilván belementem a dologba. Csakhogy az történt, hogy a hang technikus halkan tette be a számot, így a kórusunk egy sorral előrébb csúszott a dallal. Egyedül a barátnőm és én énekeltük a zene szerint a dalt, vagyis mai értelmezésemben mi cselekedtünk helyesen, de a kórus többi tagja ezen valamiért iszonyat kiakadt, és szigorú pillantásokkal próbáltak minket a saját, elcsúszott ütemükhöz terelni. Sikertelen. Felbuggyant belőlünk a nevetés, amolyan ösztönösen, mert elég kínos volt a helyzet. Ezután az egész osztály előtt megszégyenítettek minket, és különc szemét alakoknak bélyegeztek. Szörnyű érzés volt. Kamaszként, amikor az ember önértékelése amúgy is elég ingatag, sikerült bevenni, hogy rosszak vagyunk, holott talán látszik, mi viselkedtünk egyedül normálisan. Rosszak vagyunk, mert nem követtük őket.
És ez itt a lényeg. Akármilyen csoporthoz tartozol, legyen az kicsi (családi), nagy (társadalmi), ha nem követed őket, mert rájössz, neked másképp jó, akkor deviáns (ergo rossz) leszel. És valami rossz kondicionálás miatt ez nálunk mindig együtt jár a megszégyenítéssel, amire kétféleképpen reagálhatunk: vagy „elmegy a hangunk”, meghúzzuk magunkat a sarokban, vagy túlartikuláljuk az egészet, és „csak azért is” lázadásba kezdünk.
Lehetek deviáns akkor is, ha egy klasszikus családmodellben vágyok élni, például azért, mert gyerekként nem ezt láttam „normának”, mert a szüleim például nyitott házasságban éltek. És lehetek deviáns akkor is, ha boldog vagyok. Nézz csak körbe! Mi ez, ha nem deviancia egy olyan országban, ahol folyamatosan csak panaszkodunk, esetleg egymásra köpködünk, például az ilyen „normaszegések” alkalmával, mint a Pride.
Pedig azt gondolom, annál semmi sem lehet rosszabb, ha nem barátkozunk meg és vállaljuk fel magunkban ezeket a leszorított, valamikor elszégyellt vágyainkat. Persze magunkra tehetünk egy olyan életmódot, mely elfogadott, és ezáltal megkímélhetjük magunkat a becsmérelő hangoktól, de ez nem igazi élet. Főleg, hogy ezek a hangok leginkább bennünk zakatolnak. Nem azt mondom, hogy könnyű út épp ezért, de csak ez vezethet egy teljes élethez.
Szóval érdekes lehet megkérdezni magunktól, mit bírálunk, amikor óhatatlan ömlenének ki a szánkon az ítéletek egy ilyen jelenség kapcsán például. Tényleg attól félünk, hogy a gyerek sérül, ha meglát két azonos nemű embert kézen fogva, vagy inkább attól, hogy mi magunk sebezzük meg, ha arra tanítjuk, hogy ítéljen el minden olyan megnyilvánulást, mely különbözik a saját vonzalmainktól, véleményünktől, gondolkodásmódunktól. Csak mert hát a gyerek nem attól formálódik (torzul), hogy mit látott, hanem attól, te hogyan interpretálod, értelmezed a számára. Tényleg tőlük akarjuk, hogy négy fal között csinálják, vagy inkább nekünk van némi titkolni valónk? Ha igen, mit szégyellünk annyira? Ez tényleg akkora bűn, vagy csak valaki azt mondta róla? Szörnyű, de rengeteg esetben látom másnál és magamnál is, hogy ezek a tudatalattiba „leszégyellt” részeink valójában ártalmatlan apróságok, melyeket épp hogy bátorítani kellett volna bennünk másoknak. Csak nagynak és sötétnek tűnnek, mert annyira megszégyenítő volt az érzés, melyet annak felvállalásával át kellett élnünk.
Tisztában vagyok vele persze, hogy az igazi fújjogók nem teszik fel a kérdést, miért fáj a deviancia, miért rossz, ha valaki a saját útján jár? Hiszen valahol tudják, hogy a bennünk lévő devianciával, például egy eltérő vélemény felvállalásával sok minden dőlhet be, például a többiek egyetértése. Úgy hogy nagy valószínűséggel marad a világ olyan, amilyen. MÁS, mint amilyennek például a Pride-osok látni szeretnék. A kérdés csak az, ők megértik-e ezt a másságot?![🙂]()
A Pride kapcsán jutott ez eszembe, amikor a róla szóló cikkek hozzászólásait görgettem le, és a fröcskölődők kommentjeit olvasva azt kellett magamban megállapítanom, hogy nincs is egészségtelenebb dolog, mint nem vállalni magunkban azt, ami „deviáns”, vagyis nem azt élni, amit és ahogy szeretnénk. S bár nem állítanám azt, hogy a homofób azért az, mert látens homokos, az biztos, hogy van valami benne, amit az ilyesfajta megmozdulások eléggé felpiszkálnak a mélyből. A saját devianciája, ami nem feltétlen szexuális tartalmú, hanem egy olyan dolog, amit nem mer megélni magából, mert amikor megpróbálta, iszonyat megszégyenítést kapott. Ezt teszi hát most ő, visszaordítja a másikra a saját szégyenét; durva formában: „köcsög fartúrók”, „mocskos kis buzik”; pedáns, tanító nénis módon:”nekem semmi bajom velük, csak a négy fal között csinálják”, esetleg az utódjairól gondoskodó, féltő szülőként: „kárt tesznek a gyerekemben, ha meglátja őket farba toszni az utcán”.
De hadd meséljek egy picit a saját „devianciámról”, vagyis azokról a részekről, melyeket megtanultam magamban szégyellni, holott számomra – minden külső tanítástól, elvárástól függetlenül – annak felvállalása (lett volna) a legtermészetesebb dolog a világon. Nem nagy dolgokról lesz szó, pusztán szeretném megvilágítani ennek a lényegét. Egy történet jutott eszembe még a középiskolából, amikor az osztálytársaimmal együtt az egész suli előtt adtuk elő a Holdfény című musical számot. Mivel elég „deviáns” voltam már akkor is, nekem speciel egyáltalán nem tetszett ez a dal, de hát a többség akaratára nyilván belementem a dologba. Csakhogy az történt, hogy a hang technikus halkan tette be a számot, így a kórusunk egy sorral előrébb csúszott a dallal. Egyedül a barátnőm és én énekeltük a zene szerint a dalt, vagyis mai értelmezésemben mi cselekedtünk helyesen, de a kórus többi tagja ezen valamiért iszonyat kiakadt, és szigorú pillantásokkal próbáltak minket a saját, elcsúszott ütemükhöz terelni. Sikertelen. Felbuggyant belőlünk a nevetés, amolyan ösztönösen, mert elég kínos volt a helyzet. Ezután az egész osztály előtt megszégyenítettek minket, és különc szemét alakoknak bélyegeztek. Szörnyű érzés volt. Kamaszként, amikor az ember önértékelése amúgy is elég ingatag, sikerült bevenni, hogy rosszak vagyunk, holott talán látszik, mi viselkedtünk egyedül normálisan. Rosszak vagyunk, mert nem követtük őket.
És ez itt a lényeg. Akármilyen csoporthoz tartozol, legyen az kicsi (családi), nagy (társadalmi), ha nem követed őket, mert rájössz, neked másképp jó, akkor deviáns (ergo rossz) leszel. És valami rossz kondicionálás miatt ez nálunk mindig együtt jár a megszégyenítéssel, amire kétféleképpen reagálhatunk: vagy „elmegy a hangunk”, meghúzzuk magunkat a sarokban, vagy túlartikuláljuk az egészet, és „csak azért is” lázadásba kezdünk.
Lehetek deviáns akkor is, ha egy klasszikus családmodellben vágyok élni, például azért, mert gyerekként nem ezt láttam „normának”, mert a szüleim például nyitott házasságban éltek. És lehetek deviáns akkor is, ha boldog vagyok. Nézz csak körbe! Mi ez, ha nem deviancia egy olyan országban, ahol folyamatosan csak panaszkodunk, esetleg egymásra köpködünk, például az ilyen „normaszegések” alkalmával, mint a Pride.
Pedig azt gondolom, annál semmi sem lehet rosszabb, ha nem barátkozunk meg és vállaljuk fel magunkban ezeket a leszorított, valamikor elszégyellt vágyainkat. Persze magunkra tehetünk egy olyan életmódot, mely elfogadott, és ezáltal megkímélhetjük magunkat a becsmérelő hangoktól, de ez nem igazi élet. Főleg, hogy ezek a hangok leginkább bennünk zakatolnak. Nem azt mondom, hogy könnyű út épp ezért, de csak ez vezethet egy teljes élethez.
Szóval érdekes lehet megkérdezni magunktól, mit bírálunk, amikor óhatatlan ömlenének ki a szánkon az ítéletek egy ilyen jelenség kapcsán például. Tényleg attól félünk, hogy a gyerek sérül, ha meglát két azonos nemű embert kézen fogva, vagy inkább attól, hogy mi magunk sebezzük meg, ha arra tanítjuk, hogy ítéljen el minden olyan megnyilvánulást, mely különbözik a saját vonzalmainktól, véleményünktől, gondolkodásmódunktól. Csak mert hát a gyerek nem attól formálódik (torzul), hogy mit látott, hanem attól, te hogyan interpretálod, értelmezed a számára. Tényleg tőlük akarjuk, hogy négy fal között csinálják, vagy inkább nekünk van némi titkolni valónk? Ha igen, mit szégyellünk annyira? Ez tényleg akkora bűn, vagy csak valaki azt mondta róla? Szörnyű, de rengeteg esetben látom másnál és magamnál is, hogy ezek a tudatalattiba „leszégyellt” részeink valójában ártalmatlan apróságok, melyeket épp hogy bátorítani kellett volna bennünk másoknak. Csak nagynak és sötétnek tűnnek, mert annyira megszégyenítő volt az érzés, melyet annak felvállalásával át kellett élnünk.
Tisztában vagyok vele persze, hogy az igazi fújjogók nem teszik fel a kérdést, miért fáj a deviancia, miért rossz, ha valaki a saját útján jár? Hiszen valahol tudják, hogy a bennünk lévő devianciával, például egy eltérő vélemény felvállalásával sok minden dőlhet be, például a többiek egyetértése. Úgy hogy nagy valószínűséggel marad a világ olyan, amilyen. MÁS, mint amilyennek például a Pride-osok látni szeretnék. A kérdés csak az, ők megértik-e ezt a másságot?
