Ismeritek azt a viccet, amikor a buddhista szerzetes kinyitja a szülinapi díszdobozt, amiben semmi sincs, ő pedig írtóra boldog lesz emiatt? Vagy a buddhista szülinapi üdvözlőkártyát a “nem gondolok rád” felirattal? Nos, én elég komolyan vettem a tréfát, és 31. szülinapomra szintén a Semmit kértem ajándékba, vagyis egy hét csendes elvonulást Moojinál.
Mooji (neve ürességet jelent) korunk legjelentősebb”nem-kettős”, vagyis advaita mestere, a nevető Buddha
Mert borzasztóan vágytam arra az aktív Semmire, amiben nincs semmiféle kondicionáltság vagy zavaró agyzakatolás, egyszerűen csak a tiszta csend és öröm állapota. És persze nemcsak egy hétre vágytam oda, hanem örökérvényű tapasztalatot akartam afelől, hogy ki vagyok én valójában, és mi az, ami pusztán csak túl komolyan vett játék. Jó, persze tudom, elmehettem volna egy hétre a Börzsönybe is, de valahogy azt éreztem, “megtisztulásom” főszereplője mindenképpen egy kedves alak kell, hogy legyen, akinek minden szavával mélységesen egyetértek, ráadásul mindehhez a félig tudattalan, “magamra találok most aztán végre” -játékomhoz kellett a spirituális színezett, habár már nagyon untam. De hát úgy jó a játék, ha játszák, és amíg van benne kraft, addig úgyis pörög, mint a szerencsekerék, hiába hagyná már abba az ember az önkeresés, rájövés, “spirituális utazás” végtelenségig elnyújtható és fárasztó tragikomédiáját. Szóval, gondoltam, Mooji felteszi majd az I-re a pontot, és tüzijátékos befejezése lesz ennek a körömnek. Megvilágosodom annak rendje módja szerint, ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva, aztán majd lesz valahogy, de az legalább békés lesz. De előtte még megnyugtatok pár embert, ne aggódjon ez nem szekta, nem fogok gyolcsba csavarva énekelgetni eztán, ugyanis megvilágosodás ide-vagy oda, a Promod volt és lesz a kedvenc márkám…
Sokan kérdezték, félek-e attól, hogy csendben kell lennem egy hétig (szófosásos természetemből kiindulva), de uram bocsá’ inkább attól tartottam picit, hogy nem tudok majd rágyújtani, ezért a lisszaboni pályaudvaron egy török lánnyal elszívtunk egy doboz cigit, mielőtt útnak indultunk, s közben arról diskuráltunk, az Új Hold mennyire kedvező a lelki elmélyüléshez és az új felépítéséhez. Megérkezvén aztán a zmari ökofaluba Mooji ebbéli kétségeimet is eloszlatta: volt kijelölt dohányzóhely és még cigiautomata is “mindent lehet, de kell-e” alapon, hiszen a megvilágosodás nem önmegtartóztatás ugye. Cigizni pedig teljes békében is lehet.
A kedvenc fám, ahol órákig a Semmit tettük
Napjaink a következőképp teltek: reggeli, szatszang (jelentése: ott lenni, ahol a valóságról szó esik) Moojival, ebéd, szabadfoglalkozás (úszás, jóga, “levés”), szatszang Moojival, alvás. Beszélni csak Moojival lehetett, persze a “mindent lehet, de kell-e” felfogása szerint máskor is, hiszen senki sem fenyített be minket, de a 700 ember tulajdonképpen alig-alig szegte meg a szilenciumot. 700 bolyongó lélek tiszta csendben. Csend-demonstrálók az Igazságért. Fura, mégis felemelő tapasztalat volt egy ilyen “tömeggel” lenni.
Persze a csendet gyakran megtörte a sírás és a kacagás, ami futótűzként rohant rajtunk gyakran végig: a legabszurdabb helyzetekben csendült fel a csendből a kacaj vagy épp a sírás-szonáta. Egyik ebéd közben én is fél óráig csak fuldokoltam a nevetéstől, amikor körbe nézve a sok önmagát kereső emberen, hirtelen annyira viccessé, értelmetlenné és szerethetővé vált önmagam folyamatos, életen át tartó kutatása, mely az utóbbi időkben már nem a barátom, hanem inkább zavaró és letudni vágyott ellenségemmé vált. De gyulladtak fel a nevetések lefekvés előtt a sátrakban is, vagy épp áhitatos pillanatokban Mooji előtt. Persze őt sem kellett félteni: fél óráig a lábai elé leboruló, magánkívül levő férfi kőműves-dekoltázsán hahotázott, mondván “milyen jó humorérzéke van istennek, a szent és profán megfér egymással”. Moojinál egyszerűen nem tudtad többé olyan komolyan venni magadat, és még a legmeghatóbb, legérzékenyebb pillanatoknak is volt humora. A lét elviselhetően könnyűvé vált a jelenlétében. Mooji volt a porondmester, mi pedig a majmok ebben a “meg akarok világosodni”- cirkuszban.
Találkozás Moojival
A 7 nap alatt az a bizonyos idealizált, az elmém által kiagyalt, hatalmas AHA-élményekkel tarkítottnak képzelt tüzijáték elmaradt, és ennek képzete is belehullott a csendbe. Ott voltam, de mintha nem jöttem volna semmiért. Ezért kellett idejönnöm? – jött a furkálódó kérdés, de aztán megint csend lett. És lehet Portugáliáig kellett utaznom érte, de még soha nem figyeltem így felhőket, fogtam így fűszálat, ettem így paradicsomot – nem értelmezgetve a körülöttem és bennem lévőt, csupán megélve a világot úgy, ahogy van. Az 5. nap végén már a hátamba “nőtt” gyökér sem zavart a sátorban, a világ részeként aludta át velem a dél-portugáliai éjszakát.
Persze az agyam így sem tett le arról a szokásáról, hogy ne elégedetlenkedjen valamin. Egy napig például azon pörgött, vajon miért nem érzek áhitatot, fizikai rosszullétet vagy kitörő boldogságot Mooji jelenlétében, ahogy sokan közülünk. Ritkán vagy talán soha nem adatik meg az ember életében, hogy találkozzon egy élő mesterrel, akiből tényleg és vegytisztán sugárzik a mindent átható szeretet, kedvesség és együttérzés, én pedig csak annyit érzek, hogy úgy megpuszilgatnám és meghívnám egy kávéra, mert olyan jó vele lenni. Egyszerűen jó vele lenni, és ennyi. De utólag azt hiszem, örült volna, ha ezt tudja. Mert “nincs mester, nincs tanítvány”, ahogy az ő mestere, Papaji mondta.
A hét nap elteltével már egyáltalán nem akartam elhagyni a csendet, és kis szomorúsággal tértem vissza Lisszabonba, mely a maga déli pörgésével, zűrzavarával hirtelen sokként ért. És amikor a hosztelben épp dühöngve hallgattam a focidrukkerek hangos és véget nem érő üdvrivalgását, a sárga villamos zörgésést és csillingelését az ablakom alatt, hirtelen rájöttem, az elmém talált egy újabb dolgot, amihez ragaszkodhat, ez pedig maga a csend. Ezért mindegy, csend van-e vagy hangzavar, ragaszkodni annak ellentétéhez, ami van épp, nem egy kellemes dolog. És ha ez a ragaszkodás nincs ott, akkor mindegy hol vagyunk, valójában mindig csendes elvonuláson vagyunk önmagunkkal. Mert belül béke van.
Ezért utaztam hát Európa legnyugatibb felére. A Semmiért, egészen…
Képek forrása: mooji.org
Mooji (neve ürességet jelent) korunk legjelentősebb”nem-kettős”, vagyis advaita mestere, a nevető Buddha
Mert borzasztóan vágytam arra az aktív Semmire, amiben nincs semmiféle kondicionáltság vagy zavaró agyzakatolás, egyszerűen csak a tiszta csend és öröm állapota. És persze nemcsak egy hétre vágytam oda, hanem örökérvényű tapasztalatot akartam afelől, hogy ki vagyok én valójában, és mi az, ami pusztán csak túl komolyan vett játék. Jó, persze tudom, elmehettem volna egy hétre a Börzsönybe is, de valahogy azt éreztem, “megtisztulásom” főszereplője mindenképpen egy kedves alak kell, hogy legyen, akinek minden szavával mélységesen egyetértek, ráadásul mindehhez a félig tudattalan, “magamra találok most aztán végre” -játékomhoz kellett a spirituális színezett, habár már nagyon untam. De hát úgy jó a játék, ha játszák, és amíg van benne kraft, addig úgyis pörög, mint a szerencsekerék, hiába hagyná már abba az ember az önkeresés, rájövés, “spirituális utazás” végtelenségig elnyújtható és fárasztó tragikomédiáját. Szóval, gondoltam, Mooji felteszi majd az I-re a pontot, és tüzijátékos befejezése lesz ennek a körömnek. Megvilágosodom annak rendje módja szerint, ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva, aztán majd lesz valahogy, de az legalább békés lesz. De előtte még megnyugtatok pár embert, ne aggódjon ez nem szekta, nem fogok gyolcsba csavarva énekelgetni eztán, ugyanis megvilágosodás ide-vagy oda, a Promod volt és lesz a kedvenc márkám…
Sokan kérdezték, félek-e attól, hogy csendben kell lennem egy hétig (szófosásos természetemből kiindulva), de uram bocsá’ inkább attól tartottam picit, hogy nem tudok majd rágyújtani, ezért a lisszaboni pályaudvaron egy török lánnyal elszívtunk egy doboz cigit, mielőtt útnak indultunk, s közben arról diskuráltunk, az Új Hold mennyire kedvező a lelki elmélyüléshez és az új felépítéséhez. Megérkezvén aztán a zmari ökofaluba Mooji ebbéli kétségeimet is eloszlatta: volt kijelölt dohányzóhely és még cigiautomata is “mindent lehet, de kell-e” alapon, hiszen a megvilágosodás nem önmegtartóztatás ugye. Cigizni pedig teljes békében is lehet.
A kedvenc fám, ahol órákig a Semmit tettük
Napjaink a következőképp teltek: reggeli, szatszang (jelentése: ott lenni, ahol a valóságról szó esik) Moojival, ebéd, szabadfoglalkozás (úszás, jóga, “levés”), szatszang Moojival, alvás. Beszélni csak Moojival lehetett, persze a “mindent lehet, de kell-e” felfogása szerint máskor is, hiszen senki sem fenyített be minket, de a 700 ember tulajdonképpen alig-alig szegte meg a szilenciumot. 700 bolyongó lélek tiszta csendben. Csend-demonstrálók az Igazságért. Fura, mégis felemelő tapasztalat volt egy ilyen “tömeggel” lenni.
Persze a csendet gyakran megtörte a sírás és a kacagás, ami futótűzként rohant rajtunk gyakran végig: a legabszurdabb helyzetekben csendült fel a csendből a kacaj vagy épp a sírás-szonáta. Egyik ebéd közben én is fél óráig csak fuldokoltam a nevetéstől, amikor körbe nézve a sok önmagát kereső emberen, hirtelen annyira viccessé, értelmetlenné és szerethetővé vált önmagam folyamatos, életen át tartó kutatása, mely az utóbbi időkben már nem a barátom, hanem inkább zavaró és letudni vágyott ellenségemmé vált. De gyulladtak fel a nevetések lefekvés előtt a sátrakban is, vagy épp áhitatos pillanatokban Mooji előtt. Persze őt sem kellett félteni: fél óráig a lábai elé leboruló, magánkívül levő férfi kőműves-dekoltázsán hahotázott, mondván “milyen jó humorérzéke van istennek, a szent és profán megfér egymással”. Moojinál egyszerűen nem tudtad többé olyan komolyan venni magadat, és még a legmeghatóbb, legérzékenyebb pillanatoknak is volt humora. A lét elviselhetően könnyűvé vált a jelenlétében. Mooji volt a porondmester, mi pedig a majmok ebben a “meg akarok világosodni”- cirkuszban.
Találkozás Moojival
A 7 nap alatt az a bizonyos idealizált, az elmém által kiagyalt, hatalmas AHA-élményekkel tarkítottnak képzelt tüzijáték elmaradt, és ennek képzete is belehullott a csendbe. Ott voltam, de mintha nem jöttem volna semmiért. Ezért kellett idejönnöm? – jött a furkálódó kérdés, de aztán megint csend lett. És lehet Portugáliáig kellett utaznom érte, de még soha nem figyeltem így felhőket, fogtam így fűszálat, ettem így paradicsomot – nem értelmezgetve a körülöttem és bennem lévőt, csupán megélve a világot úgy, ahogy van. Az 5. nap végén már a hátamba “nőtt” gyökér sem zavart a sátorban, a világ részeként aludta át velem a dél-portugáliai éjszakát.
Persze az agyam így sem tett le arról a szokásáról, hogy ne elégedetlenkedjen valamin. Egy napig például azon pörgött, vajon miért nem érzek áhitatot, fizikai rosszullétet vagy kitörő boldogságot Mooji jelenlétében, ahogy sokan közülünk. Ritkán vagy talán soha nem adatik meg az ember életében, hogy találkozzon egy élő mesterrel, akiből tényleg és vegytisztán sugárzik a mindent átható szeretet, kedvesség és együttérzés, én pedig csak annyit érzek, hogy úgy megpuszilgatnám és meghívnám egy kávéra, mert olyan jó vele lenni. Egyszerűen jó vele lenni, és ennyi. De utólag azt hiszem, örült volna, ha ezt tudja. Mert “nincs mester, nincs tanítvány”, ahogy az ő mestere, Papaji mondta.
A hét nap elteltével már egyáltalán nem akartam elhagyni a csendet, és kis szomorúsággal tértem vissza Lisszabonba, mely a maga déli pörgésével, zűrzavarával hirtelen sokként ért. És amikor a hosztelben épp dühöngve hallgattam a focidrukkerek hangos és véget nem érő üdvrivalgását, a sárga villamos zörgésést és csillingelését az ablakom alatt, hirtelen rájöttem, az elmém talált egy újabb dolgot, amihez ragaszkodhat, ez pedig maga a csend. Ezért mindegy, csend van-e vagy hangzavar, ragaszkodni annak ellentétéhez, ami van épp, nem egy kellemes dolog. És ha ez a ragaszkodás nincs ott, akkor mindegy hol vagyunk, valójában mindig csendes elvonuláson vagyunk önmagunkkal. Mert belül béke van.
Ezért utaztam hát Európa legnyugatibb felére. A Semmiért, egészen…
Képek forrása: mooji.org