(….és szabadultam meg a szenvedés nagy részétől…)
Aznap éjjel egy kocsiban ültem két férfival és egy nővel, aki egész nap kirekesztette magát a beszélgetésből, és most a viselkedését próbálta megokolni nekünk. Mesélt a szívcsakrájáról, mely valahogy megszűnt összeköttetésben lenni a köldökcsakrájával, a férfiak pedig arról nyaggatták, mit érez energetikailag, és hogy mi a helyzet a torokcsakrával. A megoldás persze ennél sokkal egyszerűbb lett volna, szimplán csak arról volt szó, hogy ki nem állhatja, hogy nőként a figyelmet inkább én kaptam aznap, és legszívesebben elküldene engem a búsba, de inkább ment a „vetítés”, hiszen csakrabajokról beszélni sokkal menőbb, és még csak az irigységet sem kell vállalni magunkban. Ekkor teljesen láthatóvá vált, amit 6 éven át műveltem, de ahelyett, hogy megdöbbentem volna, inkább kibuggyant belőlem a nevetés a helyzet komikus voltán. Visszaszoríthatatlanul jött a számra a kacaj, és ki kellett nyitnom az ajtót, nehogy meglássák, mert a beszélgetés borzasztó „drámai” volt, és minden szereplő irtó komolyan vette magát: mind a megmentő férfiak, mind a saját csakraműködésének áldozatul esett nő. Nevettem a helyzeten, de legfőképpen magamon, a 6 évnyi vetítésen és elkerülésen, amit spiritualitás címszóval műveltem.
Szerintem elég kevesen vannak olyanok, akik meg akarnának szabadulni a spiritualitástól, de ha mégis akadnak ilyenek, akkor ez a cikk nekik szól. J Lehet, értetlenkedve mereszted erre a szemed mondván, miért is akarna valaki nem spirituális lenni, meg amúgy is, manapság pont a spiritualitásra kéne törekedni, de hidd el, jó okom volt erre. Rájöttem ugyanis, hogy szenvedéseim nagy részét a spiritualitás okozta, vagyis én magamnak a spiritualitással.
![]()
A tarottól az ego legyőzéséig
Mert mi is történt? Így utólag azt látom, hogy az egész onnan indult, hogy nem éreztem magam elég jónak, és leginkább a párkapcsolatokban teremtettem meg ezt az érzést. Egyáltalán nem volt egyértelmű határ más viselkedése és a saját énem között: vagyis ha a másik rosszul bánt velem, azt azonnal magamra fordítottam, és magamat okoltam, amiért így viselkedik. A spiritualitás kiapadhatatlan eszköztárából válogatott módszerekkel próbáltam ezeket a szenvedést okozó helyzeteket megváltoztatni, és sajnos a hitem, miszerint a másik viselkedése az én hibám, könnyen átfordítható volt olyan spiri igazságokra, mint például a másik csak egy tükör, ezért változz, és akkor ő is fog, vagy hogy minden az én felelősségem…Ennek következménye viszont nem a spirituális fejlődés volt, hanem a végtelen önmarcangolás és az örökös alkalmazkodás a másikhoz. Egyáltalán nem vettem észre, hogy az egyetlen dolog, amit meg kellene változtatnom az nem más, mint ez a hibás vélekedés, az énem határainak egybemosása a másikéval, és az önbizalmam, mely nem elég erős ahhoz, hogy el tudjam különíteni magamtól a másikat, és azt mondani, hé, öcsi, te egy barom vagy, én nem tettem semmit, amivel erre rászolgáltam. Mégis azt hittem, hogy igen, biztos tettem, hiába nem emlékszem, mi lehet az. És mivel nem találtam semmi okot, úgy gondoltam, a lényem miatt kell bűntudatot éreznem, mert ha másban nem, akkor biztos abban van a hiba.
Nos ehhez a rossz, bűntudatos körömhöz a spiritualitás szolgáltatta az eszközt. Ahelyett, hogy rávilágított volna az alapvetően rossz működésre, inkább e működés szolgálatába állt. Volt a csúnya, rossz ego, önmagam elítélt része, vagyis az elkövető, aztán a szegény én, a jobb felem, aki meg akar szabadulni, vagyis az áldozat, és akadt pár megmentő is a játszmához mindenféle módszer vagy mester formájában. Mindegy, „hol tartottam épp az úton”, „merre felé fejlődtem” ez a hármas játszma szilárdan tartotta magát, csak néha változtak a szerepek. Ahogy a tarottól eljutottam végül az advaitához egyre inkább az ego lett az áldozat, akit ki akar nyírni a miatta szenvedő, ám így elkövetővé váló „szegény” én a megmentő kérdezések által.
Közben a világ, ahelyett hogy kitágult volna, egyre inkább beszűkült, és minden egyes történést a spiritualitás szemszögéből értelmeztem, és végül már azt sem tudtam, mi végre ez az egész, honnan indult, és miért csinálom. Ja igen, a lelkibékémért, jut eszembe. De soha véget nem érő játszmának tűnt ez: néha persze tőrbe csalt a sejtés, hogy talán történik némi változás, egy-két EFT kopogtatás utáni ellazulás, és milliónyi kis rájövés önmagamról, a múltamról, beleértve nyilván az előző életeket is, az életem mégsem volt jónak mondható. Persze elég sokat „tudtam”, és a spiri életmód elég változatosnak tűnt ahhoz, hogy eszembe sem jusson alábbadni belőle, hiszen igen, sok-sok „ütős” megélést tartogatott, igaz, roppant szélsőségesen, mert vagy a verem alján szenved a sok önelemzéstől, ilyen-olyan oldástól az ember, vagy a mennyek kapujában lebeg a különféle „hatalmas” ráeszmélések miatt. Az „elegem van már” pillanataiban ugyan elkapott egy furcsa és megmagyarázhatatlan életöröm, mely mintha a sejtjeim szintjén járná át a testemet, valahogy nem tudtam hova tenni ennek egyszerűségét. A létezés(em) tapasztalatának öröme sehova sem vezet, vélekedtem, ezért valahogy mélyen elutasítottam, és tovább hajkurásztam a megnyugvást, ami hátha eljön majd, ha ennek és annak még kihúzom a gyökerét, ha még ez és az a feltétel teljesül, ha végre megértem magam.
Aztán mikorra már az életet sem lehetett tovább elhanyagolni, s a kialakult helyzetek szinte üvöltötték, hogy ideje lépéseket is tennem, és nem csak a kanapén varázsolnom, egyszeriben rájöttem, elegem van a spiritualitásból. Fordult megint a kocka: a spirituális útkereső szegény én lett az elkövető, az ego az áldozat, a mester pedig még mindig tartotta magát a megmentő pozíciójában, de már nem sokáig: a Moojinál tett látogatás ébresztett rá arra, hogy „engem még ő sem tud megmenteni”. Így hát egyetlen tanácsát tudtam megfogadni: maradj csendben. Így is tettem: és minél inkább csendben maradtam, annál inkább kirajzolódott ennek az egész spiri körömnek a rákfenéje, működése, átverése. Hogy az egészet egy mélyről jövő bűntudat mozgatja a sötétben tartott részeink iránt, és a megvilágosodástól várjuk majd a felmentésünket. Hátha kiérdemeljük valahogy a boldogságot, és újra a kegyelem részesei lehetünk, ha még ezt meg azt lerakjuk, felderítjük, „kiakasházzuk”, kikopogtatjuk, kimeditáljuk magunkból. És legalább, amíg ezt tesszük, kicsit különlegesnek érezzük magunkat, legalább kapunk egy kicsi felmentést, hiszen a jóra törekszünk. Legalább addig nem kell kimondanunk, hogy például kicsinyesen irigy érzések születnek meg bennünk, mert foghatjuk a rossz aura vagy csakraműködésre. Mert ha nem akarok többé változtatni magamon, akkor mi lesz velem? Esetleg egy társaságban kell maradnom a gonosz egómmal? (Nos, igen, ez fog történni: leültök ketten egy sörre, és megbeszélitek, mi a fenét akartok egymástól, s talán még a végén az is kiderül, az ego pajti egyáltalán nem rossz, sőt totálisan érthető a viselkedése.)
Szóval ott a kocsiban, miután ráeszméltem saját játszmámra a csakrái miatt gyötrődő nő és az őt megmenteni vágyó két férfi által, nevetve engedtem el ezt az egész ezokört a szelíden ragyogó csillagok alatt. A keresésnek vége lett. Másnap egy hihetetlenül normális férfival hozott össze a sors, aki mit sem ért a spiritualitáshoz, de nála „spirituálisabban” még nem láttam embert étkezni, nevetni, szeretni. Olykor be-becsavarodok az önelemzésbe, megnyitom még az Akasha krónikát, ha épp késztetésem van, de aztán eszembe jut, hogy csak maradjak csendben. Igen, tudom, unalmasan hangzik, és egyáltalán nem vagyok ezzel különleges vagy megkülönböztethető másoktól. De legalább nagyjából béke van az életemben, ha úgy szeretném. Ha kicsit ráparázok a békémre és elönt miatta a feleslegesség érzete, csinálok pár mindidrámát magamnak, előhúzok pár régi félelmet a fiókból, a keblemre ölelem őket, és rájövök, mindig megvan a lehetőségem egy újabb körre, amiben küzdhetek valami képzelt hiány ellen. Néha nehéz észrevenni ezeket, mert alattomosan jönnek, de némi tapasztalat után egyre élesebben látom, mibe készülök épp belegyalogolni.
Nem vetem el a transzcendenciát az életből, és nem váltam földhöz ragadt hivatalnokká, hitetlen szürke eminenciássá. Az élet csupa misztikus, csodás összefüggések láncolata, játék – és a spirituális útkeresés nélkül ez sokkal jobban megfigyelhető, hiszen maga a létezés és sokkal elengedettebb a mélyre ásott bűntudat által forgatott, megtisztulásért folyó harc nélkül. Egyszóval, ha te is azon kevesek közé tartozol, akinek a spiritualitás inkább csak nyűg, ha már púp a hátadon a sok üdvhozó módszer, ha kiütésed van a bölcsességektől, melyek maximum csak pillanatnyi megnyugvást hoznak a zakatoló agyadnak, ha már herótod van attól, hogy mindent tudsz, de sehova sem mozdul az életedet, ha már terítőt tudnál varrni a családi mintáidból, mégis egy helyben toporogsz, és hajlandó vagy feláldozni a különlegesség érzetét a béke kedvéért, akkor maradj csendben, míg át nem látod a „rendszert”. A csúnya, elkövető ego, a szegény áldozati én és a megmentő mester/módszer hármas játékából álló kacifántos és bonyolult spiridimenziót. Mert az élet igazából emögött játszódik.
![]()
Aznap éjjel egy kocsiban ültem két férfival és egy nővel, aki egész nap kirekesztette magát a beszélgetésből, és most a viselkedését próbálta megokolni nekünk. Mesélt a szívcsakrájáról, mely valahogy megszűnt összeköttetésben lenni a köldökcsakrájával, a férfiak pedig arról nyaggatták, mit érez energetikailag, és hogy mi a helyzet a torokcsakrával. A megoldás persze ennél sokkal egyszerűbb lett volna, szimplán csak arról volt szó, hogy ki nem állhatja, hogy nőként a figyelmet inkább én kaptam aznap, és legszívesebben elküldene engem a búsba, de inkább ment a „vetítés”, hiszen csakrabajokról beszélni sokkal menőbb, és még csak az irigységet sem kell vállalni magunkban. Ekkor teljesen láthatóvá vált, amit 6 éven át műveltem, de ahelyett, hogy megdöbbentem volna, inkább kibuggyant belőlem a nevetés a helyzet komikus voltán. Visszaszoríthatatlanul jött a számra a kacaj, és ki kellett nyitnom az ajtót, nehogy meglássák, mert a beszélgetés borzasztó „drámai” volt, és minden szereplő irtó komolyan vette magát: mind a megmentő férfiak, mind a saját csakraműködésének áldozatul esett nő. Nevettem a helyzeten, de legfőképpen magamon, a 6 évnyi vetítésen és elkerülésen, amit spiritualitás címszóval műveltem.
Szerintem elég kevesen vannak olyanok, akik meg akarnának szabadulni a spiritualitástól, de ha mégis akadnak ilyenek, akkor ez a cikk nekik szól. J Lehet, értetlenkedve mereszted erre a szemed mondván, miért is akarna valaki nem spirituális lenni, meg amúgy is, manapság pont a spiritualitásra kéne törekedni, de hidd el, jó okom volt erre. Rájöttem ugyanis, hogy szenvedéseim nagy részét a spiritualitás okozta, vagyis én magamnak a spiritualitással.
A tarottól az ego legyőzéséig
Mert mi is történt? Így utólag azt látom, hogy az egész onnan indult, hogy nem éreztem magam elég jónak, és leginkább a párkapcsolatokban teremtettem meg ezt az érzést. Egyáltalán nem volt egyértelmű határ más viselkedése és a saját énem között: vagyis ha a másik rosszul bánt velem, azt azonnal magamra fordítottam, és magamat okoltam, amiért így viselkedik. A spiritualitás kiapadhatatlan eszköztárából válogatott módszerekkel próbáltam ezeket a szenvedést okozó helyzeteket megváltoztatni, és sajnos a hitem, miszerint a másik viselkedése az én hibám, könnyen átfordítható volt olyan spiri igazságokra, mint például a másik csak egy tükör, ezért változz, és akkor ő is fog, vagy hogy minden az én felelősségem…Ennek következménye viszont nem a spirituális fejlődés volt, hanem a végtelen önmarcangolás és az örökös alkalmazkodás a másikhoz. Egyáltalán nem vettem észre, hogy az egyetlen dolog, amit meg kellene változtatnom az nem más, mint ez a hibás vélekedés, az énem határainak egybemosása a másikéval, és az önbizalmam, mely nem elég erős ahhoz, hogy el tudjam különíteni magamtól a másikat, és azt mondani, hé, öcsi, te egy barom vagy, én nem tettem semmit, amivel erre rászolgáltam. Mégis azt hittem, hogy igen, biztos tettem, hiába nem emlékszem, mi lehet az. És mivel nem találtam semmi okot, úgy gondoltam, a lényem miatt kell bűntudatot éreznem, mert ha másban nem, akkor biztos abban van a hiba.
Nos ehhez a rossz, bűntudatos körömhöz a spiritualitás szolgáltatta az eszközt. Ahelyett, hogy rávilágított volna az alapvetően rossz működésre, inkább e működés szolgálatába állt. Volt a csúnya, rossz ego, önmagam elítélt része, vagyis az elkövető, aztán a szegény én, a jobb felem, aki meg akar szabadulni, vagyis az áldozat, és akadt pár megmentő is a játszmához mindenféle módszer vagy mester formájában. Mindegy, „hol tartottam épp az úton”, „merre felé fejlődtem” ez a hármas játszma szilárdan tartotta magát, csak néha változtak a szerepek. Ahogy a tarottól eljutottam végül az advaitához egyre inkább az ego lett az áldozat, akit ki akar nyírni a miatta szenvedő, ám így elkövetővé váló „szegény” én a megmentő kérdezések által.
Közben a világ, ahelyett hogy kitágult volna, egyre inkább beszűkült, és minden egyes történést a spiritualitás szemszögéből értelmeztem, és végül már azt sem tudtam, mi végre ez az egész, honnan indult, és miért csinálom. Ja igen, a lelkibékémért, jut eszembe. De soha véget nem érő játszmának tűnt ez: néha persze tőrbe csalt a sejtés, hogy talán történik némi változás, egy-két EFT kopogtatás utáni ellazulás, és milliónyi kis rájövés önmagamról, a múltamról, beleértve nyilván az előző életeket is, az életem mégsem volt jónak mondható. Persze elég sokat „tudtam”, és a spiri életmód elég változatosnak tűnt ahhoz, hogy eszembe sem jusson alábbadni belőle, hiszen igen, sok-sok „ütős” megélést tartogatott, igaz, roppant szélsőségesen, mert vagy a verem alján szenved a sok önelemzéstől, ilyen-olyan oldástól az ember, vagy a mennyek kapujában lebeg a különféle „hatalmas” ráeszmélések miatt. Az „elegem van már” pillanataiban ugyan elkapott egy furcsa és megmagyarázhatatlan életöröm, mely mintha a sejtjeim szintjén járná át a testemet, valahogy nem tudtam hova tenni ennek egyszerűségét. A létezés(em) tapasztalatának öröme sehova sem vezet, vélekedtem, ezért valahogy mélyen elutasítottam, és tovább hajkurásztam a megnyugvást, ami hátha eljön majd, ha ennek és annak még kihúzom a gyökerét, ha még ez és az a feltétel teljesül, ha végre megértem magam.
Aztán mikorra már az életet sem lehetett tovább elhanyagolni, s a kialakult helyzetek szinte üvöltötték, hogy ideje lépéseket is tennem, és nem csak a kanapén varázsolnom, egyszeriben rájöttem, elegem van a spiritualitásból. Fordult megint a kocka: a spirituális útkereső szegény én lett az elkövető, az ego az áldozat, a mester pedig még mindig tartotta magát a megmentő pozíciójában, de már nem sokáig: a Moojinál tett látogatás ébresztett rá arra, hogy „engem még ő sem tud megmenteni”. Így hát egyetlen tanácsát tudtam megfogadni: maradj csendben. Így is tettem: és minél inkább csendben maradtam, annál inkább kirajzolódott ennek az egész spiri körömnek a rákfenéje, működése, átverése. Hogy az egészet egy mélyről jövő bűntudat mozgatja a sötétben tartott részeink iránt, és a megvilágosodástól várjuk majd a felmentésünket. Hátha kiérdemeljük valahogy a boldogságot, és újra a kegyelem részesei lehetünk, ha még ezt meg azt lerakjuk, felderítjük, „kiakasházzuk”, kikopogtatjuk, kimeditáljuk magunkból. És legalább, amíg ezt tesszük, kicsit különlegesnek érezzük magunkat, legalább kapunk egy kicsi felmentést, hiszen a jóra törekszünk. Legalább addig nem kell kimondanunk, hogy például kicsinyesen irigy érzések születnek meg bennünk, mert foghatjuk a rossz aura vagy csakraműködésre. Mert ha nem akarok többé változtatni magamon, akkor mi lesz velem? Esetleg egy társaságban kell maradnom a gonosz egómmal? (Nos, igen, ez fog történni: leültök ketten egy sörre, és megbeszélitek, mi a fenét akartok egymástól, s talán még a végén az is kiderül, az ego pajti egyáltalán nem rossz, sőt totálisan érthető a viselkedése.)
Szóval ott a kocsiban, miután ráeszméltem saját játszmámra a csakrái miatt gyötrődő nő és az őt megmenteni vágyó két férfi által, nevetve engedtem el ezt az egész ezokört a szelíden ragyogó csillagok alatt. A keresésnek vége lett. Másnap egy hihetetlenül normális férfival hozott össze a sors, aki mit sem ért a spiritualitáshoz, de nála „spirituálisabban” még nem láttam embert étkezni, nevetni, szeretni. Olykor be-becsavarodok az önelemzésbe, megnyitom még az Akasha krónikát, ha épp késztetésem van, de aztán eszembe jut, hogy csak maradjak csendben. Igen, tudom, unalmasan hangzik, és egyáltalán nem vagyok ezzel különleges vagy megkülönböztethető másoktól. De legalább nagyjából béke van az életemben, ha úgy szeretném. Ha kicsit ráparázok a békémre és elönt miatta a feleslegesség érzete, csinálok pár mindidrámát magamnak, előhúzok pár régi félelmet a fiókból, a keblemre ölelem őket, és rájövök, mindig megvan a lehetőségem egy újabb körre, amiben küzdhetek valami képzelt hiány ellen. Néha nehéz észrevenni ezeket, mert alattomosan jönnek, de némi tapasztalat után egyre élesebben látom, mibe készülök épp belegyalogolni.
Nem vetem el a transzcendenciát az életből, és nem váltam földhöz ragadt hivatalnokká, hitetlen szürke eminenciássá. Az élet csupa misztikus, csodás összefüggések láncolata, játék – és a spirituális útkeresés nélkül ez sokkal jobban megfigyelhető, hiszen maga a létezés és sokkal elengedettebb a mélyre ásott bűntudat által forgatott, megtisztulásért folyó harc nélkül. Egyszóval, ha te is azon kevesek közé tartozol, akinek a spiritualitás inkább csak nyűg, ha már púp a hátadon a sok üdvhozó módszer, ha kiütésed van a bölcsességektől, melyek maximum csak pillanatnyi megnyugvást hoznak a zakatoló agyadnak, ha már herótod van attól, hogy mindent tudsz, de sehova sem mozdul az életedet, ha már terítőt tudnál varrni a családi mintáidból, mégis egy helyben toporogsz, és hajlandó vagy feláldozni a különlegesség érzetét a béke kedvéért, akkor maradj csendben, míg át nem látod a „rendszert”. A csúnya, elkövető ego, a szegény áldozati én és a megmentő mester/módszer hármas játékából álló kacifántos és bonyolult spiridimenziót. Mert az élet igazából emögött játszódik.
