Az írás az enyém, az értelmezés a tiéd
Régóta érlelődik bennem, hogy írok erről a jelenségről, mert egyrészt lehet mások is kedvet/bátorságot kapnak gondolataik közlésére, másrészt tényleg ideje tisztázni, hogy is van ez a felelősség kérdése, például az írásban, mert ugye jól tudjuk, hogy „az írás felelősség”. Na de kié és meddig?
![Typewriter]()
Azért is írok most erről, mert az utóbbi pár hónapban egy-két cikkemnek elég nagy visszhangja lett, és a pozitív visszaigazolások mellett természetesen kaptam hideget is. Persze van egy gyermeki álmom arról, hogy az emberek úgy értsék, amit írok vagy mondok, ahogyan azt szándékoztam írni vagy mondani, de ez tényleg csupán egy gyermekded vágyakozás, és tulajdonképpen, nem baj, ha nincs így, különben a világ elég sekélyes és unalmas hely lenne, sok-sok bólogatójánossal. Kifejezetten örülök is, ha vita születik, ha az emberek gondolkodnak, és nem fogadnak el mindent, amit eléjük tesznek.
De még mielőtt tovább mennék, meg kell veletek osztanom, hogy egy időben, 2-3 éve tényleg iszonyat nagy teher volt, mit írhatok le és hogyan, hogy azzal „ne ártsak senkinek”, vagy ne tartsanak hülyének, mert ugye azt is tudjuk, hogy „az írás fegyver”. Volt is vitám ebből egy ismerősömmel, aki arról próbált meggyőzni, hogy bármit is kinyilatkoztatni ebben a világban veszélyes és romboló dolog, és vessek magamra, ha miattam, vagyis az általam közölt dolog miatt esetleg valaki „öngyilkos” lesz. Akkor nagyon ugrottam erre a véleményre, kikérve magamnak, mert valahol mélyen 100%-os felelősség szindrómában szenvedtem. Ma már inkább sületlenségnek tartom, és legszívesebben bedobnám a kérdést a porondra: Vajon szegény Salinger felelős volt-e John Lennon haláláért, mert Mark Chapman a Zabhegyezőt érezte amolyan felbujtónak a gyilkolásra? (És most Jézus tanításaira nem is akarok célozni, mindenki tanulta és tudja a félreélelmezés következményeit. )Szerintem a kérdés egyértelműen tisztázza, hogy maga a feltevés is egy badarság, mert aki értően olvasta a regényt, annak ez eszébe sem jutna, így nagy valószínűséggel az író sem sugallta ezt az olvasóinak. És még ha tette volna is, az író szerencsére nem mindenható, különben elég nagy bajban lennénk itt, a Guttemberg-galaxisban.
Ezzel csupán azt szeretném mondani, hogy az írónak annyi a felelőssége, hogy a legjobb tudása szerint írjon valamiről, az, hogy az olvasó ebbe mit lát bele, az nem az övé, és pont. És nyilván ez az írói kötelesség, felelősség azt is jelenti, hogy lehetőleg ne akarjon az olvasóira romboló hatást gyakorolni, direkt manipulálni, vagy a véleményét általános érvényűvé tenni, hanem ilyesfajta alantas szándékok nélkül írja meg, ami rá nézve igaz. Aztán valaki vagy azonosulni tud ezzel, vagy nem.
Nekem is arra kellett rádöbbennem, hogy amint elengedem például egy blogbejegyzés kezét, az számos interpretáción fog keresztül menni. Csodának tekintem, ha valaki pont úgy értette, mint én, mert az azt is jelenti, mégsem az én megfogalmazás módommal van akkora baj, és örömmel tölt el, hogy – divatos szlenggel élve – „átjött” az üzenet. Azt is örömmel látom, ha valakit vitára sarkall az írás, mert bolygat, dolgoztat, „betalál”, kavar. De amivel igazából nem tudok mit kezdeni, amikor az írást totálisan, a saját furcsa világának egyfajta eltorzított verziójaként, kivetüléseként éli meg az olvasó, majd támadásba lendül, mintha én támadtam volna azzal, hogy leírom azt, ami velem történt. Ilyenkor jön az ítélkezés, a vádaskodás, és régebben biztosan meghúztam volna magam ezek miatt: inkább nem szólok, csak hagyjanak békén. Vagy felvettem volna a kesztyűt, és megpróbáltam volna elmagyarázni, hogy értettem. Próbáltam ezt is, de vannak azok a beragadt, az írást személyes sértésnek vevő emberek, akik utána is csak a magukét szajkózzák, vagy nem válaszolnak a kérdésre, hogy ugyan, elolvasta-e egyáltalán, amit írtam. Sok kommentből az derül ki számomra egyébként is, hogy sokan el sem olvassuk az írást, csak kipásztázzuk, amit ki akarunk, amit meg akarunk látni belőle, majd védekezésbe lendülünk. „Azt írta ez a veszélyes gondolatokat közlő blogoló hölgy, hogy a spiritualitás hülyeség, és eltérít ezzel mindenkit az igaz útról”. Jó, én értem, hogy úgy érzi az olvasó, hogy megtámadtam a hitét (netán az egzisztenciáját) azzal, hogy leírtam, az én életemben mennyire félrevezető és szenvedést okozó volt ez az út, de miért gondolja vajon azt, hogy én ezzel bárkire a saját gondolatomat akarnám rákényszeríteni? És miért gondolja azt, hogy elvetem a spiritualitást? Nem, valószínű nem jut el idáig (hiszen az utolsó bekezdésben írtam róla), csak kiragadott valami számára fontosat, és most minden áron védeni akarja, mert azzal is megerősíti a (lehet ingatag?) hitét. Aztán előfordult olyan is, hogy technikákról és tanításokról írtam, amelyek lehetnek bármennyire is igazak és üdvösek, az emberi elme gyakran menekülőútnak használja őket, vagy teljesen félreértelmezi, csak azt kivéve belőle, ami az ő hülyeségeit szolgálja. Erre az egyik ilyen technika magyarországi helytartója kioktatott, hogy egoista vagyok, neki bezzeg 90 ezer követője van. De kérdem én: egyrészről, ha rendben van a technikájával, miért érdekli, hogy „ez a kis porbafingó, egoista hölgy mit hadovál?”, másrészről miért nem csillapodik le, helyezi ki a nem létező egóját a sorok közül, és próbálja befogadni, amiről valójában szó van? Oké, tudom, nem próbálja, mert 90 ezren követik, hülye lenne megpróbálni elfogadni más véleményét. Maradjon ez költői kérdés inkább.
Az is furcsa jelenség számomra, hogy egyesek a tapasztalati utam leírását sarkos véleménynek értelmezik, mintha megmondtam volna a tutit, majd megmondóembernek bélyegezve engem, jól megmondják a magukét. Az az egyetlen problémám ezzel, hogy nem tudok erre reagálni, mert olyanról van szó, ami nincs is. Megtanultam képzelt dolgok ellen már nem harcolni…
Azon pedig tényleg csak nevettem, amikor jöttek megtéríteni, és visszacsalogatni a helyes útra, nehogy a végén elvesszek. Mintha utolsó stádiumban lévő rákos beteg lennék, akit majd biztosan az általuk felkínált gumibogyószörp fog megmenteni. Nekik ezúton is üzenem, hogy tényleg kedves a szándék, de köszönöm, meg vagyok mentve. Erről szól a cikk is, amúgy.
Az írás az önfelvállalás egy eszköze, és az utóbbi idők tanulsága kezd megtanítani arra, hogy nem lehet ebben elvárásokat teljesíteni vagy alkukat kötni. Nem lehet szájbarágósan odaírni az olvasónak, hogy „az itt leírtak rám vonatkoznak, kérlek, próbálj megérteni, ne vedd támadásnak”, vagy minden egyes leírt mondat után magyarázkodni. Én nem foglak hülyének nézni titeket, és ötéves szinten beszélni azért, hogy mindenki megértsen. Az írással kapcsolatban arra is rájöttem, jobb, ha inkább belenézek ebbe, a valahonnan kamaszkoromban beragadt „meg nem (s)értettségi” körömbe, és félrerakom a vágyat a lehetetlenre, miközben törekszem a világos és nem félrevezető megfogalmazás módra a továbbiakban is. Persze tudom, mindig van min csiszolni.
Az írás arra is folyamatosan tanít, hogy el merjem engedni az irányítást. Mert miután kikerült, már nem igazán van lehetőségem arra, hogy más ezzel kapcsolatos gondolatait, netán cselekedeteit kontrollálni tudjam. A negatív reakció kb. úgyis csak addig esik rosszul, amíg nem igazán van a helyén bennünk, mit tudunk irányítani és mit nem. Azt gondolom, amíg nem sugallom azt, hogy úgy élj, láss és vélekedj, ahogy én, vagy tegyél valami rosszat bárkinek, addig tiszta maradok, még ha fel is gyújtod a lakást magad körül a cikkem elolvasása után. Én nem kértelek erre.
Valaki elárulta legutóbbi cikkem kommentjében, hogy maga is szeretne írni egy-két meglátásról, de nem mer, mert hülyének nézik. Én erre csak azt mondom, igen, ez is benne van a pakliban, de attól még, hogy páran hülyének látnak, magadat nem kell annak tartanod. Kár a sarokba állítanunk magunkat a kiközösítéstől félve, mert ahogy az oviban, úgy a felnőtt életben is lesz egy-két ember, aki megfogja a kezedet, de még ha nem is, akkor sem jó lefojtani magunkban azt, ami meg szeretne nyilvánulni. (Na jó, bizonyos esetekben azért vissza lehet tartani, bár egy volt lakótársam mondta volt a pukiról: „még mindig ez jöjjön ki, mint a háziorvos”…) Persze választhatod azt is, hogy félrebeszélsz, és inkább a szívecskék meg a báránykák veszélytelen zónájába evezel, hátha abba senki sem köt bele, de most megmondom, hogy akad egy-két kommentperverz, aki ezért is simán elküld a francba. (Nem rég olvastam el egy éles és elképesztően goromba cikket a gyermekirodalom területéről. Az újságíró a Bogyó és Babócát támadta be.![🙂]()
Hát nem vicc?)
Vagyis írhatsz vagy megnyilatkozhatsz a sünök párzásáról, akkor is lesznek, akik megdobálnak, pláne akkor, ha az egyéni nézeteidet osztod meg a nagyközönség előtt, netán kritikát fogalmazol meg valamivel kapcsolatban. Ez csak addig lehet visszatartó erő, míg meg akarsz felelni, és nem vagy rendben a saját felelősségi köröddel.
PS.: Úgy döntöttem, a következő cikkem a tibeti hangtálakról fog szólni. Na nem azért, hogy összezavarjam azokat, akik antispirituális boszorkának bélyegeztek, hanem mert örömömet leltem az élményben. Írni róla pedig még nagyobb öröm. Az meg pláne, ha úgy is érted, ahogy én értettem! Köszönöm nekik, és persze azoknak is, akik félreértenek. Tőlük tanulok a legtöbbet.
Képek forrása: internet
![mood-writing]()
Régóta érlelődik bennem, hogy írok erről a jelenségről, mert egyrészt lehet mások is kedvet/bátorságot kapnak gondolataik közlésére, másrészt tényleg ideje tisztázni, hogy is van ez a felelősség kérdése, például az írásban, mert ugye jól tudjuk, hogy „az írás felelősség”. Na de kié és meddig?
Azért is írok most erről, mert az utóbbi pár hónapban egy-két cikkemnek elég nagy visszhangja lett, és a pozitív visszaigazolások mellett természetesen kaptam hideget is. Persze van egy gyermeki álmom arról, hogy az emberek úgy értsék, amit írok vagy mondok, ahogyan azt szándékoztam írni vagy mondani, de ez tényleg csupán egy gyermekded vágyakozás, és tulajdonképpen, nem baj, ha nincs így, különben a világ elég sekélyes és unalmas hely lenne, sok-sok bólogatójánossal. Kifejezetten örülök is, ha vita születik, ha az emberek gondolkodnak, és nem fogadnak el mindent, amit eléjük tesznek.
De még mielőtt tovább mennék, meg kell veletek osztanom, hogy egy időben, 2-3 éve tényleg iszonyat nagy teher volt, mit írhatok le és hogyan, hogy azzal „ne ártsak senkinek”, vagy ne tartsanak hülyének, mert ugye azt is tudjuk, hogy „az írás fegyver”. Volt is vitám ebből egy ismerősömmel, aki arról próbált meggyőzni, hogy bármit is kinyilatkoztatni ebben a világban veszélyes és romboló dolog, és vessek magamra, ha miattam, vagyis az általam közölt dolog miatt esetleg valaki „öngyilkos” lesz. Akkor nagyon ugrottam erre a véleményre, kikérve magamnak, mert valahol mélyen 100%-os felelősség szindrómában szenvedtem. Ma már inkább sületlenségnek tartom, és legszívesebben bedobnám a kérdést a porondra: Vajon szegény Salinger felelős volt-e John Lennon haláláért, mert Mark Chapman a Zabhegyezőt érezte amolyan felbujtónak a gyilkolásra? (És most Jézus tanításaira nem is akarok célozni, mindenki tanulta és tudja a félreélelmezés következményeit. )Szerintem a kérdés egyértelműen tisztázza, hogy maga a feltevés is egy badarság, mert aki értően olvasta a regényt, annak ez eszébe sem jutna, így nagy valószínűséggel az író sem sugallta ezt az olvasóinak. És még ha tette volna is, az író szerencsére nem mindenható, különben elég nagy bajban lennénk itt, a Guttemberg-galaxisban.
Ezzel csupán azt szeretném mondani, hogy az írónak annyi a felelőssége, hogy a legjobb tudása szerint írjon valamiről, az, hogy az olvasó ebbe mit lát bele, az nem az övé, és pont. És nyilván ez az írói kötelesség, felelősség azt is jelenti, hogy lehetőleg ne akarjon az olvasóira romboló hatást gyakorolni, direkt manipulálni, vagy a véleményét általános érvényűvé tenni, hanem ilyesfajta alantas szándékok nélkül írja meg, ami rá nézve igaz. Aztán valaki vagy azonosulni tud ezzel, vagy nem.
Nekem is arra kellett rádöbbennem, hogy amint elengedem például egy blogbejegyzés kezét, az számos interpretáción fog keresztül menni. Csodának tekintem, ha valaki pont úgy értette, mint én, mert az azt is jelenti, mégsem az én megfogalmazás módommal van akkora baj, és örömmel tölt el, hogy – divatos szlenggel élve – „átjött” az üzenet. Azt is örömmel látom, ha valakit vitára sarkall az írás, mert bolygat, dolgoztat, „betalál”, kavar. De amivel igazából nem tudok mit kezdeni, amikor az írást totálisan, a saját furcsa világának egyfajta eltorzított verziójaként, kivetüléseként éli meg az olvasó, majd támadásba lendül, mintha én támadtam volna azzal, hogy leírom azt, ami velem történt. Ilyenkor jön az ítélkezés, a vádaskodás, és régebben biztosan meghúztam volna magam ezek miatt: inkább nem szólok, csak hagyjanak békén. Vagy felvettem volna a kesztyűt, és megpróbáltam volna elmagyarázni, hogy értettem. Próbáltam ezt is, de vannak azok a beragadt, az írást személyes sértésnek vevő emberek, akik utána is csak a magukét szajkózzák, vagy nem válaszolnak a kérdésre, hogy ugyan, elolvasta-e egyáltalán, amit írtam. Sok kommentből az derül ki számomra egyébként is, hogy sokan el sem olvassuk az írást, csak kipásztázzuk, amit ki akarunk, amit meg akarunk látni belőle, majd védekezésbe lendülünk. „Azt írta ez a veszélyes gondolatokat közlő blogoló hölgy, hogy a spiritualitás hülyeség, és eltérít ezzel mindenkit az igaz útról”. Jó, én értem, hogy úgy érzi az olvasó, hogy megtámadtam a hitét (netán az egzisztenciáját) azzal, hogy leírtam, az én életemben mennyire félrevezető és szenvedést okozó volt ez az út, de miért gondolja vajon azt, hogy én ezzel bárkire a saját gondolatomat akarnám rákényszeríteni? És miért gondolja azt, hogy elvetem a spiritualitást? Nem, valószínű nem jut el idáig (hiszen az utolsó bekezdésben írtam róla), csak kiragadott valami számára fontosat, és most minden áron védeni akarja, mert azzal is megerősíti a (lehet ingatag?) hitét. Aztán előfordult olyan is, hogy technikákról és tanításokról írtam, amelyek lehetnek bármennyire is igazak és üdvösek, az emberi elme gyakran menekülőútnak használja őket, vagy teljesen félreértelmezi, csak azt kivéve belőle, ami az ő hülyeségeit szolgálja. Erre az egyik ilyen technika magyarországi helytartója kioktatott, hogy egoista vagyok, neki bezzeg 90 ezer követője van. De kérdem én: egyrészről, ha rendben van a technikájával, miért érdekli, hogy „ez a kis porbafingó, egoista hölgy mit hadovál?”, másrészről miért nem csillapodik le, helyezi ki a nem létező egóját a sorok közül, és próbálja befogadni, amiről valójában szó van? Oké, tudom, nem próbálja, mert 90 ezren követik, hülye lenne megpróbálni elfogadni más véleményét. Maradjon ez költői kérdés inkább.
Az is furcsa jelenség számomra, hogy egyesek a tapasztalati utam leírását sarkos véleménynek értelmezik, mintha megmondtam volna a tutit, majd megmondóembernek bélyegezve engem, jól megmondják a magukét. Az az egyetlen problémám ezzel, hogy nem tudok erre reagálni, mert olyanról van szó, ami nincs is. Megtanultam képzelt dolgok ellen már nem harcolni…
Azon pedig tényleg csak nevettem, amikor jöttek megtéríteni, és visszacsalogatni a helyes útra, nehogy a végén elvesszek. Mintha utolsó stádiumban lévő rákos beteg lennék, akit majd biztosan az általuk felkínált gumibogyószörp fog megmenteni. Nekik ezúton is üzenem, hogy tényleg kedves a szándék, de köszönöm, meg vagyok mentve. Erről szól a cikk is, amúgy.
Az írás az önfelvállalás egy eszköze, és az utóbbi idők tanulsága kezd megtanítani arra, hogy nem lehet ebben elvárásokat teljesíteni vagy alkukat kötni. Nem lehet szájbarágósan odaírni az olvasónak, hogy „az itt leírtak rám vonatkoznak, kérlek, próbálj megérteni, ne vedd támadásnak”, vagy minden egyes leírt mondat után magyarázkodni. Én nem foglak hülyének nézni titeket, és ötéves szinten beszélni azért, hogy mindenki megértsen. Az írással kapcsolatban arra is rájöttem, jobb, ha inkább belenézek ebbe, a valahonnan kamaszkoromban beragadt „meg nem (s)értettségi” körömbe, és félrerakom a vágyat a lehetetlenre, miközben törekszem a világos és nem félrevezető megfogalmazás módra a továbbiakban is. Persze tudom, mindig van min csiszolni.
Az írás arra is folyamatosan tanít, hogy el merjem engedni az irányítást. Mert miután kikerült, már nem igazán van lehetőségem arra, hogy más ezzel kapcsolatos gondolatait, netán cselekedeteit kontrollálni tudjam. A negatív reakció kb. úgyis csak addig esik rosszul, amíg nem igazán van a helyén bennünk, mit tudunk irányítani és mit nem. Azt gondolom, amíg nem sugallom azt, hogy úgy élj, láss és vélekedj, ahogy én, vagy tegyél valami rosszat bárkinek, addig tiszta maradok, még ha fel is gyújtod a lakást magad körül a cikkem elolvasása után. Én nem kértelek erre.
Valaki elárulta legutóbbi cikkem kommentjében, hogy maga is szeretne írni egy-két meglátásról, de nem mer, mert hülyének nézik. Én erre csak azt mondom, igen, ez is benne van a pakliban, de attól még, hogy páran hülyének látnak, magadat nem kell annak tartanod. Kár a sarokba állítanunk magunkat a kiközösítéstől félve, mert ahogy az oviban, úgy a felnőtt életben is lesz egy-két ember, aki megfogja a kezedet, de még ha nem is, akkor sem jó lefojtani magunkban azt, ami meg szeretne nyilvánulni. (Na jó, bizonyos esetekben azért vissza lehet tartani, bár egy volt lakótársam mondta volt a pukiról: „még mindig ez jöjjön ki, mint a háziorvos”…) Persze választhatod azt is, hogy félrebeszélsz, és inkább a szívecskék meg a báránykák veszélytelen zónájába evezel, hátha abba senki sem köt bele, de most megmondom, hogy akad egy-két kommentperverz, aki ezért is simán elküld a francba. (Nem rég olvastam el egy éles és elképesztően goromba cikket a gyermekirodalom területéről. Az újságíró a Bogyó és Babócát támadta be.
Hát nem vicc?)Vagyis írhatsz vagy megnyilatkozhatsz a sünök párzásáról, akkor is lesznek, akik megdobálnak, pláne akkor, ha az egyéni nézeteidet osztod meg a nagyközönség előtt, netán kritikát fogalmazol meg valamivel kapcsolatban. Ez csak addig lehet visszatartó erő, míg meg akarsz felelni, és nem vagy rendben a saját felelősségi köröddel.
PS.: Úgy döntöttem, a következő cikkem a tibeti hangtálakról fog szólni. Na nem azért, hogy összezavarjam azokat, akik antispirituális boszorkának bélyegeztek, hanem mert örömömet leltem az élményben. Írni róla pedig még nagyobb öröm. Az meg pláne, ha úgy is érted, ahogy én értettem! Köszönöm nekik, és persze azoknak is, akik félreértenek. Tőlük tanulok a legtöbbet.
Képek forrása: internet
